- Hogyan találtál rá a papi hivatásra?

- Régóta vissza-visszatérő kérdés volt bennem a papságra szóló meghívás. Először kamaszkoromban gondoltam rá komolyabban. Volt egy pünkösdi koncert Monoron, ahol éreztem, hogy esetleg ez lehet az én utam. Amikor egyetemet választottam, vonzott, hogy fiatalokkal foglalkozzam, például hitoktatóként. Tibor atyával a plébánosommal konzultáltam is erről. Ő azt tanácsolta, először mindenképpen szerezzek valamilyen területen világi tapasztalatot. Ezért döntöttem úgy, hogy elkezdem a katekéta szakot. Még be sem fejeztem, már közösségszervezőként dolgoztam az egyházmegyénél. Nagyon élveztem ezt a 9 évet. Örkényen és fíliáiban, Inárcson és a hozzá kötődő településeken dolgoztam és persze otthon Monoron is, bár azt önkéntesként csináltam. Nagyon hasznos időszak volt. Megpróbáltatások is voltak, sok konfliktus, el kellett fogadni azt is, amikor nem jött össze például egy csoport, amit szerettem volna elindítani. Ennek ellenére ezek a közösségek nagyon a szívemhez nőttek.

Ahogy telt-múlt az idő annak ellenére, hogy párkapcsolatom is volt, mindig szembesültem vele, hogy Isten mást kér tőlem, valami még hiányzott, éreztem, hogy ez így nem jó. Jelet kértem, amit meg is kaptam az akolitusképzés során egy szentírási szakasz formájában: „A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. (Iz 42,3). Ez lesz a papi jelmondatom is. Amikor kimondtam az igent belül, úgy éreztem, megérkeztem, boldog voltam. Be is jelentkeztem Áron atyánál egy beszélgetésre és bár kértem még egy évet, hogy befejezzem a közösségi munkát, de 2020-ban valóban bejelentkeztem a felvételire. Egy évet töltöttem Kismaroson az előkészítő szemináriumban, majd egy évet a Budapesten a Központi Szemináriumban. Mivel a katekéta képzésen hallgatott tanegységeket elismerték, én már az első szemináriumi év után jelentkezhettem diakónusszentelésre.

- Kik kísértek el az úton?

- Korábbi plébánosaimat mindenképpen szeretném megemlíteni: Csáki Tibor atyát, Paszternák Tamás atyát és az utolsó időben a kispapok felelősét, Fejérdy Áron atyát. Édesanyám, aki hitoktatóként dolgozik Monoron, szintén nagyon jó példát mutatott. A plébániai közösségem is stabil lelki háttér volt számomra. A Fokoláre Mozgalomnak fiatal korom óta tagja vagyok, felnőttként beléptem az önkéntesek ágába. Ezzel olyan közösséget kaptam, ahová haza tudtam menni. Ahol megvalósult az egység, egymásért éltünk, kölcsönösen megajándékoztuk egymást lelki utunk gyümölcseivel, nagyon fontos lelki hátteret jelentettek az önkéntes társaim.

- Hogyan élted meg a felszentelést?

- Legjobban úgy tudnám leírni, hogy a megérkezettség érzését adta. Sokáig készültünk valamire, ami most beteljesedett. Kimondtam Istennek egy igent és megkaptam Tőle a választ, Ő is kimondta rám az igenjét. A teljesség érzése van bennem, el tudom kezdeni a papság útját. Különösen szép pillanat volt számomra, amikor Püspök atya kezébe tettem a kezem, ami a szentelés során az engedelmesség kifejezése. Zsolt püspök megszorította a kezem, ami kifejezte számomra azt a kapcsolatot, ami a pap és püspöke között van. Nem az elöljáró hatalmát jelezte ezzel, hanem az atyai kapcsolatot, ami azt mondja: itt vagyok számodra, segítelek tovább az úton.

- Közösen szenteltek Szabó Gábor kispap társaddal.

- Öröm volt, hogy egyszerre szenteltek bennünket, bár más utat jártunk és viszonylag kevés időt töltöttünk együtt előtte. Úgy érzem őszinte szeretetkapcsolat alakult ki közöttünk ennek ellenére és biztos vagyok benne, hogy mint paptársamra, a későbbiekben is számíthatok majd rá, számíthatunk egymásra.

- Hol töltöd a következő egy évet a papszentelésig?

- Verőce, Kismaros, Kóspallag településekre osztott be Püspök atya Fejérdy Áron atya mellé. Őt fogom a lelkipásztori teendőkben (keresztelés, esketés, temetés,) segíteni és ő ki is fejezte, hogy valóban számít a konkrét segítségemre mindenben, ami az egyházközöségek lelkipásztori ellátásához tartozik.

gha

Tudósítás a jún.18-ai diakonusszentelésről>>

Interjú Urbán Gáborral 2020. októberben a kismarosi előkészítő szemináriumban