Március 28-án, pénteken tíz alkalmas csoport indul gyászolók számára a váci MotiVÁCió Mentálhigiénés Műhelyben Babai-Szénégető Adrienn, mentálhigiénés szakember vezetésével. Vajon mit adhat egy gyászfeldolgozó csoport, amit a személyes kapcsolatok nem? Hogyan segíti a gyógyulást a sorstársközösség? Erről és saját veszteségének történetéről mesélt Németh Renáta, aki a gyászfeldolgozó csoport korábbi tagjaként hálával gondol vissza a befogadó közösségre.

Mi indította arra, hogy gyászfeldolgozó csoportba jelentkezzen?

Két évvel ezelőtt ért egy nem várt veszteség; a legjobb barátnőmet vesztettem el, aki depressziós volt, és sajnos öngyilkos lett. Korábban már elvesztettem édesapámat és a nagyszüleimet, tehát megtapasztaltam a gyász fájdalmát. Éppen ezért is volt meglepő, hogy a barátnőm halála után mennyire magam alá kerültem – azt gondolná az ember, hogy minél közelebbi hozzátartozót veszít el, annál nagyobb a fájdalma. Azonban a barátnőm halála – a váratlansága végett is – monumentális erővel csapott le rám. Nagyon régóta voltunk legjobb barátnők, a gyerekeink egykorúak, a mai napig együtt járnak iskolába. Sajnos a depresszió többször jelen volt az életében, de küzdött ellene. A legtöbb ember nem tudja, hogy mi a depresszió, sokan azt gondolják, hogy a depresszióval küzdő ember csak nyalogatja a sebeit, szomorkodik, miközben valójában ez egy betegség, ami majdnem annyira veszélyes és romboló tud lenni, mint a rák, csak annak vannak látható, külső jegyei, míg a depressziónak nem minden esetben.

A barátnőmet halála előtt néhány nappal én kísértem el pszichiáterhez, ahol gyógyszereket is kapott. Mikor bekövetkezett a tragédia, és mi is tudomást szereztünk arról, hogy mi történt (eleinte csak annyit tudtunk, hogy eltűnt), a hatalmas fájdalom, értetlenség és sokk mellett erősen megjelent az önvád is; mi az, amit nem vettem észre, mit kellett volna máshogy csinálnom... Emellett a történés nagy médiavisszhangot kapott, ami az amúgy is megrendítő helyzetet tovább nehezítette. Egy ideig azt gondoltam, egyedül is elboldogulok ezzel a fájdalommal. Az első hetek, hónapok nagyon nehezek voltak. Amikor már kezdtem azt hinni, hogy egy kicsit jobban vagyok, hirtelen jött egy emlékbetörés, ami súlyosan felkavart, és fizikailag is rosszul lettem. Egy pszichológus barátom világosított fel, hogy ez egy poszttraumás élmény, és ettől nagyon megijedtem. Ekkortájt értesültem arról, hogy Vácon gyászfeldolgozó csoport indul, amelynek a vezetőjét, Babai-Szénégető Adriennt személyesen is ismertem, és rögtön fel is kerestem őt, mert úgy éreztem, egyedül nem tudok megküzdeni a gyászommal.

A szakirodalom „illegális gyásznak” nevezi azt, amikor valaki úgy hordozza a gyászát, hogy a társadalom nem igazán érti és ismeri el annak létjogosultságát (ilyen előfordulhat például egy magzat vagy egy távoli, de számunkra fontos ember elvesztése esetén). Ön mennyiben találkozott mások meg nem értésével?

Egy ideig a gyászfeldolgozó csoporton belül kívülállónak éreztem magamat, hiszen volt olyan csoporttag, aki 60 év együttélés után vesztette el a feleségét, és őt megismerve arra gondoltam, hogy mégis hogyan érhetne fel az én veszteségem az övével? Ugyanakkor valóban nagyon fontos volt számomra a barátnőm, akinek a halála jobban megviselt, mint édesapámé, pedig az is padlóra küldött. Eleinte lelkiismeret-furdalásom volt, azt gondoltam, hogy ez nincs így rendben, de a gyászban minden abnormálisnak tűnő dolog lehet normális. Idővel volt olyan csoporttársam, aki visszajelezte felém, hogy mennyire mélyen megérintette őt a veszteségem, még jobban, mint másé. Azért is jók a gyászfeldolgozó csoport alkalmai, mert egymás gyászából is tudunk meríteni, tanulni. Ezzel együtt néhány alkalommal olyan jó volt a hangulat, hatalmasakat kacagtunk! Beszéltük is, hogy ha valaki elsétálna a folyosón, biztosan nem gondolná, hogy egy gyászfeldolgozó csoport tagjai találkoznak épp. Igenis, voltak olyan helyzetek, mikor nagyon jól éreztük magunkat, és tudtunk örülni egymás örömének. Együtt sírtunk, együtt nevettünk – és ez nagyon felemelő, energizáló hatással bírt. Minden alkalom után azt éreztem, hogy egy pici ott marad a gyászomból, lemorzsolódik.

Mit tud adni egy csoport a gyászfeldolgozás terén, amit a személyes kapcsolatok nem tudnak megadni?

Amikor valaki friss veszteséggel küzd, nagy figyelmet kap, óvó közeg veszi körül – ez azonban hamar elmúlik, hiszen annak, aki nem élte át a veszteséget, halad tovább az élete, és gyakorlatilag elfeledkezik a gyászolóról, vagy azt gondolja akár, hogy már túl kéne lennie a fájdalmán. Egy idő után terhessé válhat a gyászunk a körülöttünk lévőknek, így mi, gyászolók sem szívesen osztjuk meg, mi van bennünk, ez azonban megakasztja a feldolgozást. A csoportban mindenki a gyász folyamatában van, és senki előtt nem tudunk olyat mondani, ami fárasztó lenne. A csoporttagok befogadóak arra, hogy megosszunk magunkból, és nincs időhöz, szabályokhoz vagy elvárásokhoz kötve, hogy hogyan kéne érezni magunkat, így van lehetősége helyére kerülnie annak, aminek kell. Elhunyt barátnőm szülei mesélték, hogy mennyire fájt nekik, hogy bár eleinte sokan felajánlották a segítségüket, néhány hónap elteltével már azt sem kérdezték meg tőlük, hogy vannak – pedig borzasztó nehéz helyzetbe kerültek, hiszen hirtelen két kamasz gyerek került hozzájuk. Nem elég, hogy a saját veszteségükkel és a gyerekneveléssel egyszerre kellett megküzdeniük, emellett még az emberek érdeklődésének hiányával is szembesültek. Vannak, akik azt gondolják, hogy a gyászolótól illik öt lépés távolságot tartani, pedig sokszor inkább az esne neki jól, ha megkérdeznék, hogy van – legfeljebb azt mondja, hogy most nem tud erről beszélni. Én kezdetben sokakkal osztottam meg a fájdalmamat, bízva abban, hogy ha kiadom magamból, akkor nem ragad bennem semmi, de még így is szükségem volt egy támogató közösségre.

Milyen módszereket alkalmaznak a csoportban a gyász feldolgozásához?

A csoport működésének alapja a beszélgetés, de a csoportvezető mindig hoz olyan feladatokat, melyek kapcsolódnak a gyászhoz, és elősegítik a megosztást. Az első két alkalom irányítottabb, hogy a csoporttagok szokják a helyzetet, de természetesen csak akkor osztunk meg, amikor úgy érezzük. Adrienn egyébként mindenkinek javasolja, hogy vezessen naplót – ez azért is hasznos, mert így jól le lehet követni, milyen állapotban voltunk akkor, amikor elkezdtünk járni a csoportba, és milyen állapotban vagyunk akkor, amikor elhagyjuk a közösséget. A feladatok modulonként ismétlődnek (egy modul 8 alkalom), én két modult csináltam végig, és így még inkább láttam, mennyi minden változott bennem, mert egy-egy feladatra teljesen más választ adtam első alkalommal, mint másodjára. A találkozást beköszönő körrel kezdjük, a végén pedig egy zárókörrel fejezzük be, melynek során megosztjuk, mit viszünk magunkkal aznap. A gyógyuláshoz az is sokat hozzátett, hogy Adrienn gyakran szakmai szempontból is alátámasztotta, hogy van létjogosultsága annak, amit érzünk, átélünk, és nem arról van szó, hogy elment az eszünk. Számos eszközt kaptunk a kezünkbe, ami segít a mindennapokban, ha újra ránk törne a fájdalom – és két év elteltével is tapasztalom, hogy bár nem ugyanolyan intenzitással, de olykor még most is fel tudja ütni a fejét a gyász.

Adrienn a gyászra egy nagyon találó hasonlatot hozott: a lélek egy láda, amiben található egy piros gomb – ez a fájdalomgomb. A ládában van még egy nagy labda, ami a gyászom. Amikor friss a veszteségem, akkor a gyászlabdám annyira nagy, hogy folyamatosan nyomja bennem a fájdalomgombot. De ahogy telik az idő, a gyász, mint egy lufi, összezsugorodik, egyre kisebb lesz, és már lesz helye, így elkezd bennem mozogni. Amikor még viszonylag nagy, akkor gyakran megnyomja a fájdalomgombot, de ahogy kisebbedik, egyre nagyobb térben tud mozogni, és egyre ritkábban találja el a gombot. Igazán jó személtetés ez, amit a saját tapasztalatom is alátámaszt – pedig hihetetlennek tűnhet, hiszen a gyászolónak eleinte olyan érzése lehet, hogy soha nem jut túl ezen a fájdalmon, hogy a vesztesége feldolgozhatatlan. Azonban mégiscsak feldolgozható, mert ha foglalkozunk vele, akkor változni, alakulni fog bennünk.

Miben áll elsősorban a gyászfeldolgozó csoport ereje?

Abban, hogy sorstársak vagyunk, és nem kell hosszasan magyarázni a másiknak a fájdalmadat. Megértettség-érzést, befogadást, elfogadást kapsz a többiektől, miközben kendőzetlenül, tabuk nélkül beszélhetünk, és nem kell félni attól, hogy mi lesz, ha elsírod magad. Öröm, hogy együtt, közösségben fejlődhetünk. Nagy hálát érzek a csoport és a csoportvezetőnk iránt is.

A váci csoportnak előnye továbbá, hogy folyamatos, tehát nem kell nyolc alkalom után otthagyni, így nem feszít az idő. Volt olyan csoporttársunk, aki sok modult vitt végig, mire úgy érezte, készen áll a továbblépésre. Azáltal, hogy a csoport folyamatos, mindig jönnek újak, miközben marad néhány – hogy így fogalmazzak – rutinos gyászoló is. Ők az újonnan érkezettek számára azt is be tudják mutatni, hogy van remény, van kiút a gyászból. Jó volt megtapasztalni a kis közösségünkben, hogy a gyászon túl is van élet, és születtek új kapcsolatok, barátságok. Volt, hogy a már kilépett tagokkal szerveztünk egy találkozót, és öröm volt látni, hogy mennyi embernek világosodott ki az élete, hogy mekkora változást hozott a sorstársközösség.

Honnan tudta azt, hogy „meggyógyult” a gyászból, és eljött a továbblépés ideje?

Egyszerűen erősebbnek éreztem magamat, és már tudtam úgy beszélni a történtekről, hogy közben nem omlottam össze. Le tudtam tenni az önvádat, és megbékéltem azzal a tudattal, hogy a barátnőm halála egy megmásíthatatlan tény, és bár igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, ezt a tragédiát valószínűleg senki sem tudta volna megakadályozni. A második modul végén úgy éreztem, már nem kell, hogy a csoport engem emeljen, mert stabilan állok a lábamon. A szakirodalom szerint a gyász első két éve különösen is intenzív érzelmi szempontból, és számomra óriási segítséget jelentett, hogy a barátnőm halálának első évfordulóját a csoportban tudtam megélni.

Azt javasolnám, hogy bárki, aki úgy érzi, nehezen tudja valakinek az elvesztését feldolgozni, bátran csatlakozzon egy ilyen közösséghez – ha esetleg mégsem erre van szüksége, az úgyis hamar kiderül, ugyanakkor pedig a legtöbbeknek nagy erőt ad, hogy nem egyedül kell szenvedniük és átélniük a fájdalmat. Mielőtt valaki elkezd a csoportba járni, előbeszélgetésre kerül sor Adriennel, aki fel tudja mérni, ha az adott személy esetleg komoly válságban van, és már szakember segítségére szorul. Adrienn jól ismeri a gyász folyamatát, személyes érintettsége és szakmai tudása, tapasztalatai révén pedig nagyon jól tudja vezetni a csoportot.

További információk az induló csoportról és a jelentkezés módjáról ide kattintva érhetők el!

Korábbi interjúnk a gyászfeldolgozó csoport vezetőjével, Babai-Szénégető Adrienn mentálhigiénés szakemberrel ide kattintva érhető el!

Matusek-Fekete Ágnes