- Azt mondjuk, hogy 100 évvel ezelőtt élőbb volt az Egyház, mint most, pedig akkor is kevesen voltak valóban meggyőződésből keresztények.  

Ettől függetlenül az Egyházhoz való kapcsolódás igazi közösséget jelentett 100 évvel ezelőtt, amikor a KALOT, a KALÁSZ vagy a cserkészet valós élményt nyújtott a tagoknak. Később az egyházüldözés időszaka alatt volt egy jól látható ellenségkép, például a szocializmusban az istentagadó marxista megközelítés, ami ellen lehetett protestálni. És aki ezzel ellenkezett, már a közösséghez tartozott. Én azt értettem meg Jézus tanításából, hogy magasztosabb útra vagyunk meghívva. Az ember által létrehozott rend múlandó, de az Isten által teremtett nem. Volt olyan idő, mikor a „vasárnapi kereszténység” kifejezetten veszélyes volt a munkahelyedre, biztonságodra, személyedre nézve. Majdhogynem hőstettnek számított az, hogy el mertem menni misére vagy meg mertem keresztelni a gyerekem. Ott és akkor ezek a dolgok teljesen más erejűek és fontosságúak voltak, mint most. Nem gondolom, hogy az Atyaisten ül fenn a magasban és nézi, hogy ki volt templomban és ki nem; a szívek és vesék vizsgálója pontosan tudja, milyen kapcsolatban vagyunk Vele. Hogy hogyan válaszolunk a szeretetére. Mikor fogjuk már végre megérteni, hogy semmit a világon nem tehetünk azért, hogy Isten jobban szeressen minket! De azért sem, hogy kevésbé! Ennek a nyilvánvalósága nem jelenik meg a keresztény mindennapokban. Nem jelenik meg az, hogy Istenhez tartozunk. A szinodalitást megélő őskeresztényekről azt mondták; nézzétek, hogy szeretik egymást! Láthatóak voltak a társadalom számára és nem azért, mert látszani akartak, hanem mert rend volt bennük. Úgy éltek, ahogy a bennük lévő Lélek bíztatta őket. Mosolyogtak, szerették egymást, szolgáltak, dolgoztak. Ugyanúgy éltek, mint minden normális ember, de egy picit mégis másképp, más rendezőelvek mentén.

Ami a korunkra vonatkoztatható: nem vagyok benne biztos, hogy ha megjelenik egy irányzat a világban, annak neki kell rohannunk. Inkább meg kéne néznünk azt, hogy mit tanít Jézus erről a dologról. A keresztény ember életében a szeretet van az első helyen, és ki meri mondani azt, hogy miközben ti azon vacakoltok, hogy valami fekete vagy fehér, Isten akarata valójában piros, zöld vagy kék, de ha színvakok vagytok, sosem fogjátok észrevenni. Az Egyháznak felül kéne emelkedni a társadalmi feszültségeket keltő, a valós problémákkal nem foglalkozó divatirányzatokon, amelyek legtöbbször politikai és gazdasági érdekek mentén kialakult hisztik.

A véleményünket, az értékeinket képviselni kell, mert nem normális, amit egyes ideológiák hirdetnek, de ahogy mondtam, nem az az érdekes, hogy igazam van-e, hanem hogy hogyan érem el a változást? Isten országát építjük, vagy nem? Szeretet van bennem, vagy rombolás?

- Ahogy beszéltél, a felülemelkedés fogalmazódott meg bennem. Erre lenne szükségünk keresztényként; felülemelkedni a világban zajló eseményeken, és más lelkülettel jelen lenni a hétköznapokban.

Keresztényként tudjuk, hogy ami test, az test, ami lélek, az pedig lélek. Nekünk a lelkünk van megszólítva. A kognitív úton elérhető boldogság mulandó, a lelkünk pedig halhatatlan. A Földön élő 7,5 milliárd emberből minden bizonnyal 7,5 milliárd valamilyen módon hisz. Van benne valami, ami túlmutat azon, amit meg tud fogni, meg tud mérni. De az ember egyszerűen a végtelenből lehatáról egy részt, esetenként még törvényt, vagy szabályt is alkot rá és azt kezdi viszonyítási pontnak tekinteni. Nem, a szeretetnek nincs mértékegysége. Az örömszerzésnek nincsen mértékegysége. Barátságnak nincs, segítőkészségnek nincs. Annyiszor mosolygok, ahányszor csak akarok, nem?

- Térjünk ki az Egyházban jelenlévő különböző csoportokra! Hogyan tudnánk jellemezni általában véve egy pap helyzetét, tekintve az elmagányosodást, a leterheltségüket?

Paptestvéreink között sok elkötelezettséget, szelídséget, türelmet, szeretetet, gondoskodást és odafigyelést éltem meg. Nem akarom idealizálni a képet, de valahogy úgy vagyok vele, hogy ha számomra nem komfortos viselkedéssel találom magam szemben, mindig arra gondolok, milyen rendszerszintű problémák vezethettek odáig, hogy ez megtörténhessen és én tudok-e tenni bármit, hogy segítsek a papon. Szerintem a „papok helyzete” és annak értékelése pontosan azt eredményezi, amitől menekülni kellene. Nincs ilyen, hogy „papok”. Szerintem senki nem lett véletlenül pap. Egyedi módon van megajándékozva, egy különleges meghívásával Krisztus testében pótolhatatlan feladatokkal és lehetőségekkel. Ha egy pap ezt már nem így éli meg, akkor abban mi is ludasok vagyunk… és itt mindenki gondoljon a saját papjára. Ha egy pap elmagányosodik, akkor mi nem voltunk ott, amikor kapcsolatot tudtunk volna építeni vele. Ha a leterheltségre panaszkodik, akkor lehet, hogy pont a mi közösségünk nem siet segítségére, ha valami civil kompetenciával megoldható feladatba mélyed. Szerintem radikálisan újra kellene gondolnunk a papok képzését, a hivatások ösztönzését, a hívek szerepét az Egyház pásztorait érintő kérdések kapcsán.

- Tekintsünk a diakónusokra, akolitusokokra és a hitoktatókra! Megoldás lehet az, hogy a paphiány miatt növekedjen az ő feladatkörük?

Úgy gondolom, megkerülhetetlen ez az irány. Fontos feladat újragondolni, hogy milyen felkészítést kapnak a civil szereplők. Szinte bármilyen feladatot elláthatnának. Az a jó tennivaló, amit nem feladatnak él meg a civil segítő, hanem a közösséghez való tartozásának természetes részeként. Itt is a karizmákra kellene építeni. Nem minden akolitus vagy diakónus tud beszédet mondani, énekelni, vagy gyerekekkel bánni. Őket más feladattal kell megbízni, hiszen más a karizmájuk. Ez a szinodalitás egyik legfontosabb összetevője: mindenki a maga karizmájával szolgálja az élő közösséget! A diakónusi, akolitusi státusz már réges-rég elidegenedett attól, ami igazi lényege lenne. Nem attól lesz valaki diakónus vagy akolitus, hogy felszentelik vagy felavatják, hanem attól, hogy felismeri a saját karizmáit, hivatásának érzi és elvégzi azt, ami ebben a helyzetben rá van bízva. „Jó lenne, ha lenne a civil szolgálattevőknek tevékenységi leírása” - írta valaki a szinodális kérdőívekben. Minden bizonnyal ez lehetne egy rendezőelv, ám nagy baj van, ha csak azért csinálok valamit, mert ez az elvárás velem szemben. Istennek szolgálni, Istenben lenni öröm! „Az én igám édes, az én terhem könnyű” - mondja Jézus. „Futnak és nem fáradnak, járnak és nem lankadnak el” -olvassuk a Bibliában. Ezért sem tudok mit kezdeni a „túlterheltség” szóval. Megoldást vagy önigazolást keresünk?

- A beérkezett válaszokból kirajzolódik, hogy foglalkoztatja az ökumenizmus a katolikus híveket. Mit gondolsz, az az Egyház jövője, ha jobban nyitunk a protestánsok felé?

Soha nem volt akkora szükség a keresztények egységére, mint most. A hittételeinkben nyilván vannak különbségek, de nem teológiai mélységeken keresztül kell az ökumenét megélni. Ha lenne természetes istengyermeki hitünk, egyszerűen el tudnánk magyarázni például a Mária-tiszteletet. Egy pap barátom mesélte, hogy megkérdezte egy protestánstól, hiszed-e, hogy Mária Jézus édesanyja? Igen - mondta. És neked Jézus a barátod? - kérdezte a pap. Igen, a barátom - felelte. Akkor képzeld el, hogy elmész meglátogatni a barátodat, és viszel az édesanyjának egy csokor virágot. Szerinted ez a ti barátságotokra milyen hatással van?

De hasonló magyarázatot tehetünk a szentek esetében is. Amikor protestáns testvéreimnek mondtam el ezeket a példákat, teljesen kikerekedett a szemük. És nagyon szeretjük egymást azóta is; nem provokálnak, mert nem azt érezték, hogy ki akarom őket rekeszteni, hogy ki akarom őket oktatni, hanem elmondtam a bennem lévő gondolatokat. A bizonyságtevésnek a lényege, hogy arról mesélek, én hogyan élek meg valamit az Istennel való kapcsolatomban. Ha ez tiszta és jó, akkor nincs értelme a protestálásnak. Akkor a református nem fogja többet bántani a katolikust, és fordítva. És ő is elmondhatja, hogy az Igében ők komolyan veszik ezt és ezt a részt, ti miért nem? Akkor el kell gondolkodnunk rajta, hogy tényleg, miért nem vesszük komolyan vagy komolyabban.

- Tehát felnyithatjuk egymás szemét.

Nem is kell felnyitni a másik szemét, egyszerűen csak szeretni. Mesélj nekem, szeretnélek jobban érteni, szeretném jobban látni, hogy téged hogyan ajándékozott meg az az Atya, aki az én Atyám is! Böjte Csaba ezt a megközelítést képviseli, ezért is jó hallgatni.

- Találkoztam azzal a véleménnyel katolikus körökben, hogy az ökumené veszélyeztet minket. Néhányan félnek attól, hogy túl nagy lesz a protestáns befolyás a Katolikus Egyházban, ha az egységre törekszünk. 

Mit értünk protestantizmuson? Mi ellen protestálunk? Az őskeresztények minket, katolikusokat nagyon protestánsnak tarthatnának, hiszen nagyon messze vagyunk az ő szinodális gyakorlatuktól. Már maga a bűnnek a megközelítése is változott az idők során. Amit bűnnek fordít a Szentírás, arra a görögben a hamartia szót használják, ami az íjászatból vett kifejezés és céltévesztést jelent. Nagyon nem mindegy a hozzáállás, hogy esténként én a Tízparancsolaton végimenve azt kérdezem magamtól, ma melyik parancs betartásában nem voltam jó, vagy úgy teszem fel a kérdést, hogy Uram, mikor tévesztettem ma célt, mikor nem rád irányult a figyelmem? Ez egy teljesen más típusú lelkiismeretvizsgálathoz vezet. Szerintem az Egyház pont azzal nem foglalkozik, amit féltenie kéne, hanem olyasmit félt, amit a történelem hozott létre, amit az Egyház életében lévő politikai, környezeti változások hoztak el.

- Milyen irányt kellene vennie az Egyháznak a III. évezredben?

Prófétai tanújává kellene válnunk az Istenben való életnek. Ha változtatni akarunk, akkor találkozni fogunk félelmekkel, ellenállással, meg nem értettséggel. Ez az emberi természet sajátja. Mindenekelőtt meg kell térnünk, naponta hálát kell adnunk azért, amink van. Véleményem szerint a boldogság az, hogyha több dologért vagyok hálás, mint amit még kérni szeretnék. Kegyelem és öröm, ha képes vagyok rácsodálkozni a másik emberre, mint Isten csodálatos, megismételhetetlen, gyönyörű „alkotására”, hiszen Isten egyedi ajándékokat, karizmákat ajándékozott neki, ugyanúgy, ahogy nekem is. Ezzel a hozzáállással már más alapon kezd felépülni a kapcsolat a másik emberrel, a testvéremmel.

- Hogyan látod a jelen és a jövő Egyházát? Lemaradottak vagyunk, vagy csupán a szükséges megfontoltsággal haladunk előre?

Nyugodt vagyok, mert hiszem, hogy az Egyház Isten kezében van. Mi emberek esünk-kelünk az úton. A kérdés inkább az, hogy melyik úton. Jézus az Út, az Igazság és az Élet. Minél inkább személyünkbe integrálódik ez, annál inkább vagyunk jelen keresztényként az emberi közösségben, ez által Istenben, és az Ő egyházában. Hajlok rá, hogy Karl Rahner német jezsuita szerzetesnek igaza volt, mikor azt mondta: „a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem fog létezni”. A jövő kereszténye olyan személy lesz, akinek van szavakkal nehezen körül írható intim kapcsolata az Istennel, olyan valaki, aki minden pillanatban nyitott arra, hogy a benne lakó Szentlélekre támaszkodva bizonyságot tegyen Istenről, elsősorban szeretetcselekedetekkel, de tanúságtétellel, szolgálattal is.

A jövő Egyházában élő közösségekre lesz szükség. Azokat a közösségeket nevezném élőnek, amelyekben a mindennapi élet kihívásaira az imádságon túl megjelenik a cselekvő szeretetre való nyitottság.

- Sok vágy fogalmazódott meg a szinódusi összefoglalóban. Hogyan fogjuk ezeket a vágyakat, ötleteket életre váltani?

Azért figyelek magamra, hogy mások számára több örömöt jelentsen, hogy vagyok, és ahogy vagyok. „Azt tegyétek a másikkal, amit szeretnétek, ha veletek is tennének.” A társadalmi környezet arra késztet, hogy csoportokban határozzuk meg magunkat és a csoport értékrendje mellett elköteleződve hangoztassuk az „igazságunkat”. A csoport egészére az egyénnek nem, vagy csak nagyon ritkán, elenyésző hatása van. Az lenne talán kívánatos, ha a változásokat illetően mindenki először magának tenné fel a kérdést, hogy nekem min kell változtatnom, hogy kedvesebb, szerethetőbb, figyelmesebb legyek. Nincs mindig szükség pontról pontra kimért tervre! A mindenkori „most” -ban kellene úgy viszonyulnunk egymáshoz, hogy az örömére legyen a másiknak és a közösségnek is. Azok a valóra váltható ötletek és vágyak, melyeket valaki már megélt, végrehajtott és annak gyümölcsei a Lélek gyümölcseiként mutatkoztak meg; öröm, béke, jóság, türelem, szelídség.

Fekete Ágnes

Szinodális összefoglaló

Szinodális összefoglaló, rövidített változat

Ifjúsági lelkészség szinodális összefoglaló